Ott kezdődött, hogy jószomszédot szerettünk volna, a békességet. Így két telekre álmodtunk egy házikót. A kert kitalálása sem volt egyszerű. Az angolkert romantikája nem vonzott. Ekkor jött egy súgás valahonnan: Zene… Mert mit ér egy ház élő zene nélkül? És gyerekek nélkül? És ha már szépet szeretne az ember (mert mindenki azt szeretne), annak örömét a legjobb megosztani. Napközben legyen a gyerekeké, este meg barátokkal, jóemberekkel megosztani.
Amikor álmodozom sok boldog gyereket, felnőttet látok szemükben a csodálkozással, játaszani, tenni akarással. Az ötletek csak jöttek-jöttek, de csak lassan váltak valóra. Így nekem is egy mese lett a megvalósítás. Találkozás jó és kevésbé jó emberekkel. Küzdelem sok hitetlenséggel, problémával. És ami nagyszerű volt: megismerni embereket jóindulattal, tudással, művészeti érzékkel, akikhez a „gyermekek öröme” kulcs volt és segíteni szerettek volna.
Szorgos munkával, ahogy a csillag megy az égen egymásra rakódtak az ötletek, és ahogy a sziget kiemelkedik az óceánból és benépesedik, úgy jött létre Meseország. Reptere nincs, így csak az angyalok tudnak leszállni.
